Bejelentés


Fuvola 1 hely, ahol minden a fuvolákról szól











A fuvola története, kialakulása (alakulása)

Az aerofon hangszerek családjába tartozó ajaksípos instrumentum. Fejlődésének története az ősidőkre nyúlik vissza.


A fuvolák népes családját két csoportra oszthatjuk a befúvónyílás elhelyezkedése alapján, amely alapvető fontosságú a megszólaltatás és játékmód szempontjából. Az egyenes-, más néven hosszanti fuvolák esetében a befúvónyílás a hangszertest végén, a harántfuvolák esetében pedig a hangszer oldalán helyezkedik el. Az egyenes fuvolák két fő típusa a pánsíp és a furulya.
A fuvola szó köznyelvi értelemben az ázsiai eredetű harántfuvolát jelöli, amelynek építésében az európai műzene fejlődése során számos újítást eszközöltek. A kromatikus hangsor minél teljesebb megszólaltatásának és az intonáció tisztaságának érdekében több ízben is módosították a légoszlop hosszának, és ezzel a megszólaló hang magasságának változtatását szolgáló fogólyukak méretét, számát és elhelyezését. Az instrumentum belsejében található furat jellegének többszöri átalakítása pedig a hangzás kiegyenlítettségét célozta.
A fuvolaépítés történetének legjelentősebb újítója Theobald Böhm volt. Az általa kialakított konstrukció máig meghatározó a fuvolaépítők számára. A ma használatos, Böhm 1847-ben bevezett újítása óta lényegében változatlan hangszerek a korábbi gyakorlattal ellentétben nem fából, hanem fémből készülnek.
A három részből álló hangszer fejrészén található a külön szájrésszel (Mundstück) ellátott fúvórés. A kúpos (kónikus) furatú, rövidebb végén csavarral szabályozható hangoló dugóval lezárt fejrészhez illeszkedik a hengeres (cilindrikus) furatú középrész, amely – szintén cilindrikus – lábrészben végződik. Ez általában külön darabból készül, de előfordul, hogy egybeépítik őket. A közép- és lábrészen találhatóak a fogólyukak, amelyek gyarapodása, illetve elhelyezkedése szükségessé tette, hogy a hangszert mechanikus részekkel (billentyűk, rugók, tengelyek és az ezeket tartó szerkezetek) szereljék fel, amelyek megkönnyítik a lyukak különböző kombinációkban való befedését. Az első billentyű beépítése legkésőbb a tizenhatodik századra tehető. A maihoz hasonló, összetett mechanika a tizennyolcadik százaban alakult ki.
A fuvola többféle hangolásban készülhet, de a legáltalánosabb a C alapra hangolt úgynevezett nagyfuvola. Ennek kicsinyített, magasabb hangfekvésű mása a kisfuvola, más néven piccolo. Emellett használnak még alt- és basszusfuvolákat is.

Mivel ez inkább a leírása volt a fuvolának mindsem a története, ezért tekintsünk bele egy kicsit a történelembe

A fuvolafélék az összes fúvós hangszer közül a legegyszerűbb felépítésűek, így elképzelhető, hogy történelmileg a legkorábbi, de bizonyosan a legelterjedtebb fúvós hangszerek közé tartoznak. Ennek ellenére az ókori görögöknél, rómaiaknál nem lehetett különösebben népszerű, hiszen alig maradt fenn ilyen hangszerre utaló forrás, ábrázolás, miközben számtalan adat dokumentálja a nádnyelves hangszerek, az aulosz, a tibia elterjedtségét, közkedveltségét az antikvitásban.
Az európai középkor zenéjébe vélhetően Közép-Ázsiából kerülhetett, az viszont tény, hogy a 13. században már a harántfuvola is, és az egyenes irányban fújt csőrős fuvola, azaz a furulya is ismert volt. A harántfuvolák ebben az időben elsősorban katonai hangszerként, dobok kíséretében szerepeltek, a kifinomultabb zenei ízlés ekkoriban és később, a reneszánszban is inkább az egyenes fuvolát, a furulyát preferálta. A barokk zenében szintén a furulyának volt nagyobb tekintélye, Johann Sebastian Bach fuvolaszólamait is nagyobb részben ilyen hangszerre, kevésbé a maihoz hasonló harántfuvolára írta.

A 17. században a harántsípok két típusa különült el, a katonai célra használt változat (Querpfeife, fifre) és a tulajdonképpeni harántfuvola (Querflöte, fluste d`Allemand). Ez utóbbi 3 – 4 féle hangfekvésben készült, anyaga leggyakrabban szilvafa vagy buxus, de hegyikristályból, üvegből, később elefántcsontból, ébenfából, ezüstből is készítették.

Kb. 1650-ig a fuvolát egy darabból, hengeres furattal építették hat hanglyukkal. Ekkor jelent meg a több darabból összerakható hangszertípus, melynek csak fejrésze volt hengeres, a testének többi része kúpszerűen szűkülő furattal rendelkezett. A részekből álló hangszer méretezése pontosabb lehetett, darabjainak teleszkópszerű tologatása a tisztább behangolást segítette elő. Ezzel egyidőben kezdtek egyes hangokat billentyűk hozzáadásával elérhetővé tenni. Az új konstrukciójú hangszer kifejlesztésében, népszerűsítésében nagy szerepe volt Johann Joachim Quantz (1697. – 1773.) fuvolavirtuóznak, II. Frigyes porosz király zenemesterének. E módosítások révén a 18. században a harántfuvola fokozatosan átvette riválisa, a furulya helyét, nagyon népszerű hangszerré vált, de továbbra is sok kritika érte hamissága miatt.

A fuvola ma ismert formájának kialakítása – több más fúvós hangszeré mellett – Theobald Böhm (1794. – 1881.) fuvolaművész és aranyműves nevéhez fűződik. 1832-ben készült hangszerén a hanglyukak helyét és átmérőjét nem az emberi kéz anatómiájához igazította, hanem akusztikai megfontolások alapján határozta meg. Minden félhanghoz egymástól azonos távolságra lévő külön hanglyukat rendelt, melyeket gyűrűs billentyűk segítségével fedett. 1847-ben a kúpszerű furat helyett hengeres fémtestet alkalmazott 15 lyukkal és 23 billentyűvel. Ezzekkel az újításokkal sikerült kijavítania a hangszer régi hiányosságait, hamisságát, kiegyenlítetlen hangzását, a játéktechnikai nehézségeket. Azóta a fuvola konstrukciója, méretezése alig változott.











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!